Áprilisban eladtam a régi lakásomat, és május környékén vettem egy újat. Újat, mármint számomra újat, mivel az egész lakás a padlótól a plafonig teljes felújításra szorul. De tényleg. Csak eddig 65 zsák sittet hordtunk le a 3. emeletről, lift nélkül.

Tudom, sok helyről hallom, olvasom, azt hogy most nem szabad lakást vásárolni. Nem jó befektetés. Az én számításaim szerint az. Ha a jelenlegi banki kamatokkal számolok szinte semmit nem keresnék. Ha befektetési alapba, vagy netán tőzsdébe teszem a pénzem, akkor jóval magasabb kockázatot vállalok. A lakás számomra egy olyan befektetés, aminek a hasznát élvezem miközben használom. Amíg a lakásomban lakom, addig sem kell albérletet fizetnem. De az elsődleges szempontom nem a pénz szerzés hanem az volt, hogy olyan lakást találjak amelyben szeretek majd élni. Szerintem így éri meg lakásba fektetni.

Mindezek mellett azt remélem, hogy szépen lassan már megtalálta az alját az ingatlanpiac, és innen, ha komótos sebességgel is, de már csak felfelé vezet az út. Ha így lesz, akkor úgy fogok keresni amikor eladom a lakásomat, hogy közben nem volt kiadásom az albérletre. Az egyetlen beruházás ezen kívül amit szívesen választanék az a saját vállalkozás lenne, de azt csak a biztonsági tervem megvalósítását követően. A biztonsági tervem a lakásom. Ha van hol laknom, és az már ki van fizetve, akkor azt követően már bátrabban merek kockáztatni.

Viszont azt már megtanultam, hogy csak szorgalommal lehet megtérülést, netán profitot várni bármilyen üzlettől is. Azt gondolom, hogy ez alól nem lesz kivétel a lakás sem. Tehát inkább olyan lakást választottam, ami a jelenlegi piaci ár alatt van, viszont teljes felújításra szorul. Persze nem azért választottam ilyen lakást mert rengeteg időm van, vagy mert mazochista vagyok, és a korábban említett 65 zsákot akkora nagy öröm volt lehordani negyedmagammal a harmadik emeletről. Hanem azért mert azt gondolom, hogy ha egy felújításba helyesen fektetem a pénzemet, akkor annak meg lesz az értéke is a lakásban, melyet remélhetőleg a későbbi eladási árban is tudok érvényesíteni. Majd meglátjuk, hogy ebben mennyire lesz igazam. De addig is, maradnak a zsákok, a bontás, az építés, a vállalkozók összehangolása, a kötélhúzás a közös képviselővel, a fejtörés, és néhány álmatlan éjszaka. Remélem megéri majd!

Egy kicsit késve írok, mert amióta visszatértem a Glastonbury festivalról összecsaptak a fejem fölött a teendők, és mivel igazán kialudni sem volt még időm, eddig nem tudtam a blogra írni. 

Régi fesztiválozó vagyok. Még csak épphogy 14 éves múltam, amikor a legeslegrégebbi barátom, aki egy évvel idősebb mint én, hívott hogy menjek el vele egy hétre a szigetre. Mivel a szüleim bíztak benne, és bennem is, így elmentem. Aztán a következő évben, már kint is aludtam. Azóta is nagyon szeretem a fesztiválok hangulatát, és ha létezne bakancslistám, akkor azon ott lett volna a Glastonbury. Amikor Zsófival megismerkedtem rögtön az elején kiderült, hogy ő már kétszer volt a Glastón. Két évet élt kint Angliában, és most is az ő barátaival mentünk együtt. Egy francia és egy ír lány, illetve még három ír fiú. Most találkoztam velük először, nagyon kedvesek voltak, jó fejek, és végig jól szórakoztunk együtt.  

Arra gondoltam, hogy a következőkben leírom azokat a dolgokat, amik szerintem a legjobbak voltak ebben a szerdától hétfő reggelig tartó fesztiválban, ahol az ember teljesen kiszakadhatott a normálisan megszokott világából.

Nincsenek támogatók. Csak a Greenpeace, a WaterAid, és az Oxfam molinóit lehetett látni, de azt is csak a nagy színpadoknál (még az is lehet, hogy csak az Other Stage-nél, de erre már nem emlékszem pontosan). Az egész fesztivál a társadalmilag hasznos üzenetekről, az újrahasznosításról, a fenntarthatóságról, a környezetvédelemről, arról hogy vegyük észre egymást, és a közösségi kezdeményezésekről szól. Minden installációt független művészeti csoportok készítenek el, támogatók nélkül. Az így létrejött hatalmas alkotásokon nincsenek szponzor logók. Ugyanakkor lélegzetelállítóak. A Silver Hayes feliratot elhasznált kipufogókból és katalizátorokból rakták össze, ott volt a Block 9, ahol egy 4 emeletes épületet húztak fel, úgy hogy abból kiállt egy vasúti kocsi. Vagy volt például egy Stonhenge replika, amit elhasznált vizes műanyag kannákból építettek fel, és éjszakánként különböző színekkel világítottak meg. A leglátványosabb szerintem az Arcadia nevű óriás markolókból és különböző fém elemekből összeállított pók volt. Ha jól gondolom a pók szeme két repülőgépturbinából állt. Péntektől vasárnapig itt éjféltől surprise act-ek voltak, gyönyörű hangzással, a markolókról lelógva táncoló levegőakrobatákkal, fény játékkal, és a marhák ürülékéből nyert gáz segítségével meggyújtott szerintem kb. 10-20 méteres lángcsóvákkal. A teljesség igénye nélkül, volt még Green Futures, Craft Field, és persze szórakozó negyed is, aminek Shangri-La area volt a neve.

Csak bérlet van a fesztiválra. Nincsenek napijegyes látogatók. Itt több mint 100.000 ember végig együtt van. Szinte mindenki az elejétől kezdve kint sátrazik a fesztiválon, ahol elég nomád körülmények vannak. A szigethez viszonyítva kevés a WC, és fürdeni szinte nem is lehet. Mi vettünk egy 15 literes vizeskannát, amit teletöltöttünk, és abból locsoltam Zsófi hajára. Ezzel meg is volt a hajmosás:) Viszont így az emberek sokkal jobban egymásra hangolódnak, hasonló problémákkal szembesülnek, és egy-két nap után már közel azonosan éreznek. A londoni emberek befásult kedvtelenségéhez képest itt mindenki nagyon barátságos. Főként angolok, illetve a Brit szigetekről származók voltak, alig néhány külföldit láthattunk, és tőlünk is mindenki meglepetten, de tényleg barátsággal kérdezte, hogy honnan jöttünk.

Bármennyi italt, vagy ételt bevihetsz a fesztiválra. Ez is egy nagyon jó dolog. Alig találni italmérésre szolgáló helyet, és általában ott sincs nagy sor, mert szinte senki sem használja azokat. Az első napon talicskákban hozzák a söröket a nagypályások:) Viszont a világ konyháinak jelentős része képviselteti magát, sok helyen lehet ételhez jutni, és nagyon finomakat enni, a londoni átlagnál kedvezőbb áron. Nagyon jókat ettünk. Zsófi vegetáriánusként is széles kínálatból választhatott. Szerintem a legjobb étel a barbadosi Gumbo Prawns volt, ahol az eladó srác, három nap, és több ezer kiadott étel múlva is emlékezett rám, és úgy köszöntött, hogy “aaaa hejjjj the hungarian guy”.

A legnagyobb fellépők akik a Pyramid stage-en léptek fel, olyanok voltak mint az Arctic Monkeys, akik egy nagyon profi koncertet adtak. A Mumford & Sons, akikre egyszerre ugrált közel 100.000 ember. Illetve a Rolling Stones, akik számomra legalább olyan legendát jelentenek, mint maga a Glastonbury fesztivál, és bizonyították is, hogy ennyi idősen még mindig eszméletlen jó az, amit csinálnak. A három main headlineren kívül még olyan előadókat hallhattunk, mint a Haim, a Foals, az Alt-J, az Editors, a Local Natives, Azelia Banks, vagy aki nekem nagyon tetszett, a Fenech-Soler. Ezen kívül még jó pár koncerten és nagyszerű bulin voltunk, és jó előadókba hallgattunk bele. Az Arcadiában surpire act-ként a Chase and Status-t hallgattuk meg, miközben a hihetetlen látványosságokat csodáltuk, és a pók több emelet magasságú tűzcsóvákat lövellt ki magából.

A fesztivál korosztálya nagyon nagy szórást mutatott. Többen voltak kis gyerekekkel, és többen már 20-30 éve visszatérő fesztiválozók, így ők már 50-60 évesek is elmúltak. A sátrunk mellett három ötvenes házaspár táborozott, a húszas éveikben járó lányaikkal. Itt most átlagos, angol középosztálybeli családokra kell gondolni, akik délutánonként a sátornál sütöttek-főztek, sörözgettek, esténként szórakoztak, lazák és nagyon kedvesek voltak. Nyugodtan mondhatom, hogy 20 éves kor alatt legalább annyian voltak, mint 50 fölött. Sőt 10 alatt is, mint 60 fölött. Ez számomra nagyon szimpatikus volt, és a korosztályok keveredése sokat hozzátett a hangulathoz.

A hosszadalmas hazautunkat végül két honfitársunkkal történt nagyon érdekes találkozás színezte be. Végül hazaértünk. Tele inspirációval, új ötletekkel, feltöltődve, de kipihenve egyáltalán nem:) F-á-n-t-á-sz-t-i-k-u-s. Életre szóló élmény volt.

Szerintem ha jól választunk célokat, hosszú távon jól fogjuk érezni magunkat. Ahogy arra már az értékekről szóló postban is utaltam, azt gondolom, hogy a cél az egyik legfontosabb érték, és azok teljesülése boldoggá tesz minket. De a célok nem csak egy ember, hanem egy cég, egy szervezet, vagy egy egész társadalom, sőt (dobpergés) az egész világ számára nagyon fontos szereppel bírnak, és azokat gondosan kell megválogatni. 

Ha van célunk, az hajt minket előre. De nagyon nem mindegy, hogy milyen célokat tűzünk ki magunk elé. Arra gondolok, hogy sokat beszélgettem mostanában olyan emberekkel, akik azt mondták, hogy az a céljuk, hogy megtalálják a szerelmet, hogy x éven belül házasodjanak, családot alapítsanak. Szerintem ilyen célt nem lehet kitűzni. Az érzelmek világában nagyon óvatosnak kell lennünk. Ha olyat erőltetünk magunkra, amit nehezünkre esik, csak azért másnak tettetjük magunkat, hogy imponáljunk, akkor azzal senkinek sem teszünk jót. Idővel mi sem fogjuk jól érezni magunkat, és a másiknak sem azt fogjuk adni, amire szüksége lenne. Ezen kívül ebben a rendszerben túl sok az ismeretlen, és változó tényező. Sosem tudhatjuk biztosan, hogy az akinek imponálni szeretnénk valójában mit vár tőlünk, mit vár a szerelemtől. Tűzzük ki azt célul, hogy legyünk egészségesebbek, menjünk el főzőtanfolyamra, vagy uszodába, és könnyen lehet, hogy össze fogunk akadni azzal aki hasonlóként gondolkodik, és bumm már szerelmesek is lettünk. Vagy csak nő az önbizalmunk a végzett tevékenységek örömétől, így akár olyan környezetben is könnyebben ismerkedhetünk, ahol korábban nem is gondoltuk volna. Csak azt ne felejtsük el, hogy a lehetőségek kapuját hagyjuk nyitva. Tűzzünk ki olyan célokat amik számunkra jók, vagy szórakoztatóak. Járjunk el táncolni, szórakozni, sportolni, ezek alatt új embereket ismerhetünk meg, és ki tudja talán épp egy koncert közben botlunk bele a nagy szerelembe:)

Az a fontos, hogy legyen célunk. Nem tudom, hogy volt-e már olyan felmérés, ami azt vizsgálta, hogy a Budapest utcáin élő hajléktalanoknak mik a céljaik, vagy korábban, mielőtt utcára kerültek volna, mik voltak a céljaik. Az a sejtésem, hogy azt kapnánk eredménynek, hogy a céljaikkal voltak gondjaik. Néhány hajléktalannal beszélgettem már életemben, és az ő esetükben pontosan ezt láttam. Volt aki azt mondta, hogy neki nem volt más célja, csak hogy maradjon vele a volt felesége. Amikor megkérdeztem, hogy mire emlékszik vissza, hogy mit tett ezért cserébe, azt mondta, hogy nagyon szerette. Ez egy szép dolog, de egy érzés, és nem egy cél. Azt gondolom, hogy azon felül, hogy egy nagyon fontos dolog a szerelem, de hosszú távon nem azért szeretnek minket, mert mi szeretjük a másikat. Ha kitűzöm például, hogy egészségesebben akarok élni, akkor ahogyan ez teljesül, jobban fogom tőle érezni magam, és azt a másik is értékelni fogja. De ha elkezdek fogyókúrázni, hogy a másiknak minél jobban megfeleljek, az nem fogja elérni a megfelelő hatást, mivel én magam nem fogom tőle jól érezni magam. Ha az a célom, hogy többet érjek el a munkámban, akkor azzal biztonságot tudok nyújtani a családomnak is, és ezt bizony a másik fél is értékelni fogja. Azt gondolom, hogy ebből nagyon sokat át lehetne adni az általános iskolákban, és a tanárok egy része ezt meg is teszi, de nem a tanrend alapján, hanem saját személyükből fakadóan. Ha a tanrendbe olyan elemeket lehetne beépíteni, ami a megfelelő önismeretet fejleszti, és a céljaink meghatározásában segít, akkor nagyon sok személyes, és társadalmi problémát is meg tudnánk előzni.

Egyébként nagyjából ugyanezt gondolom az álláskeresés, és a munkahelyek témájáról. Senkinek sem jó az, ha valaki az állásinterjún megjátssza magát. Ha az alvást nem számítjuk, általában több időt töltünk munkával, mint nem. Tehát nagyon fontos, hogy olyannal foglalkozzunk amit szeretünk, vagy legalább kedvelünk. Persze én megértem, hogy a megélhetés nagyon fontos dolog, és lehet olyan helyzet, amikor akár bármit elvállalunk csak a  megélhetésünk biztosítva legyen. De ha már annak a bizonyos Maslow piramisnak a következő szintjén tartunk, és valaki hosszú távú munkahely keresésében gondolkodik, akkor fölösleges olyanokat állítania magáról, amik nem igazak. A munkáltatók értékelik a őszinteséget. Idővel a hazugság úgyis kiderül, és közben se a munkáltató, se a munkavállaló nem lesz elégedett. Minden emberben más az érték, és sose tudhatjuk, hogy ha van is olyan tulajdonságunk, amit negatívnak gondolunk, lehet hogy azt más nem tartja annyira vészesnek. Vagy éppen ahhoz a munkakörhöz az nem is annyira releváns tulajdonság. Csak hogy egy szélsőséges példát mondjak, Bill Gates-től olvastam egyszer, hogy ő a legbonyolultabb munkát a leglustább embereknek adja ki, mert majd ők úgyis rájönnek arra, hogy azt hogyan lehet a legegyszerűbben, és legkisebb munkaráfordítással megcsinálni. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy Bill Gates direkt lusta embereket venne fel a cégeihez, vagy az alapítványaihoz:)

Ha egy új vállalkozás azzal indul neki, hogy az a célja, hogy ebből baromi sok pénzt fognak megkeresni, az szerintem már ekkor halálra van ítélve. Ha viszont azt tűzi ki célul, hogy mi lesz az amivel értéket tud szolgáltatni, akkor azért idővel fizetni is fognak az emberek. Persze ez kemény munka, sok kitartást, szorgalmat, és tanulást igényel. Sir Jack Edward Cohen, a Tesco alapítója például nem tudott a lakóhelyének közelében bevásárolni, így azt tűzte ki induláskor, hogy legyen olyan helyeken is elérhető bolt, ahol eddig nem volt a közelben, hogy ezzel a helyi lakosok könnyebben tudjanak élelmiszerhez, és egyéb termékekhez jutni. De az Instagram alapítói sem azt tűzték zászlajukra, hogy majd jó sok pénzért fogják eladni a cégüket, hanem azt hogy indítsanak egy olyan szolgáltatást, amit ők is szívesen használnánk, és megkönnyíti a felhasználók életét. A szolgáltatást szerették a felhasználók, így az elképzelhetetlen mennyiségű pénz, amiért a cégüket eladták a Facebooknak, már csak velejárója lett a tevékenységüknek:)

Minél jobban definiáljuk, majd folyamatosan revízionáljuk a céljainkat, annál jobbak lesznek. Persze szerintem itt is fontos az alapelv, hogy mindig legyenek koncepcióink, de soha ne legyenek prekoncepcióink. Tűzzünk ki olyan célt, amit szeretünk, és szeretjük azt az utat amin elérjük, és ettől fogjuk jobban érezni magunkat, ami újabb célokhoz vezet minket.

Egyszer egy Portfóliós, elektronikus tőzsdei kereskedelemről szóló előadáson hallottam ezt a mondatot. Mindig legyenek koncepcióink, de soha ne legyenek prekoncepcióink. Az előadó azt akarta mondani, hogy mindig tudjuk, hogy mit várunk a piactól, és ennek megfelelően vegyük fel a pozícióinkat. Ugyanakkor soha ne döntsük el előre, hogy annak, ha törik, ha szakad, úgy kell lennie. Ha azt látjuk, hogy megdőlt a koncepciónk, inkább adjuk fel a pozíciót, és vágjuk a veszteséget.

Sajnos nem emlékszem már, hogy ki volt az előadó, de annyira megtetszett a kijelentés, hogy azóta sem felejtettem el, és kiterjesztettem az élet további területeire is. Azaz mindig arra törekszem, hogy tudjam, hogy mit akarok elérni, tudatosan lépjek egyről a kettőre, de soha ne féljek belátni, ha az általam előre elképzelt irány mégsem jó választás. Ennek megfelelően, ha felismerem, hogy vesztett a pozícióm, akkor inkább belátom a korábbi koncepció hibáját, ezzel a saját hibámat is, és szükség esetén gyorsan realizálom a veszteséget. A nagy kérdés már csak az, hogy hogyan tudjuk felismerni, hogy vesztett a pozíciónk... A válasz az, hogy az élet különböző területein erre külön tudományágak épülnek:)

A címmel némileg ellentmondásosan, nem egy krízishelyzetet szeretnék elemezni, hanem egy kérdéskört járnék körbe, amelyről saját gondolataimat, és tapasztalataimat osztom meg. A blog egy szubjektív műfaj, így itt is az én saját gondolataim, értékeim, véleményeim fognak sorakozni, sokszor az objektivitás igénye nélkül. Ugyanakkor nem szeretnék kinyilatkoztatni, biztosakat állítani, ezek helyett sokkal inkább véleményeket, gondolatokat, nézőpontokat megfogalmazni.

Az évszázadok folyamán sok válságot megélhettünk már. Voltak gazdasági válságok (talán van éppen most is egy), egészségügyi krízishelyzeteket, diplomáciai válságok. Szerintem viszont napjainkban leginkább az értékek válságával kellene foglalkoznunk.

Gimnazistaként, egy tinédzser-gyerek, makacs önfejűségével még biztos voltam abban hogy egyetemes igazságok, és ennek megfelelően olyan értékek léteznek, amiket mindenki azonosan értéknek tekint. Igazából csak a saját értékeimet tudtam elfogadni, olyat ami az én palettámon nem szerepelt nemlétezőnek gondoltam. Az első hibát ott követtem el amikor “biztos” voltam. Bár vitázni mindig szerettem, igazából kizártam az én értékrendembe nem illő gondolatokat. Biztos voltam. Megdönthetetlen. Szinte teljesen meggyőzhetetlen. Valójában meg egyszerűen csak bezártam a kapukat az egyéb lehetőségek elől. Talán ez az egyik legnagyobb hiba, amit egy közgazdász elkövethet.

Amikor megszereztem a jogosítványt azt gondoltam, hogy egy vagány autó, na az az ami érték. No meg gyorsan kell menni, nem kell másokkal törődni, energy drink, junk food. Áhh mindenki más teljesen hülye, aki nem így gondolja. Aztán az autót sosem sikerült megvennem, és rájöttem arra is, hogy pénzt keresni sem úgy fogok ahogyan azt korábban gondoltam. Talán valamikor ekkor kezdtem megérteni először, hogy nem létezik egy egyetemes igazság. Különböző nézőpontok vannak, és lehetséges, hogy ami számomra érték, az mások számára nem.

Ma már úgy gondolom, hogy nincsenek mindenki számára ugyanúgy tekintett értékek. Vannak általános értékek, mint hazaszeretet, vallás, vagy egy bármilyen más nagyobb csoporthoz való tartozás érzése. Ezek nagyon érdekesek számomra, és nagyszerűek is lehetnek, ha ennek hatására emberek életét befolyásolják pozitívan. Én igyekszem nagy tiszteletben tartani ezen értékeket, de saját magam nem tudom feltétel nélkül elfogadni azokat, mivel sokszor azt tapasztalom, hogy kirekesztő attitűdökkel párosulnak, és elzárják a lehetőséget a másik értékének elfogadása elől. Például nagyon szeretem a hazámat, de nem kell, hogy ezért más országokat ne kedveljek.

Most úgy gondolom, hogy a személyes tapasztaláson alapuló értékek a valóban lényegesek. De ezt csak azért gondolom, mert engem ezek tesznek boldoggá. A természeti értékek. Ha egy jót sétálhatok egy erdőben, belecsobbanhatok a vízbe. Ha jó zenét hallgatok, ha egy finomat eszem, vagy egy jót beszélgethetek valakivel. Szeretek célokat találni, és még jobban szeretem teljesíteni is azokat. Szeretem a tárgyaimat is, de nem a birtoklás vágya miatt, hanem azokat a személyes tárgyakat, amikhez szép emlékek kötnek. 

Nem gondolom, hogy a diploma önmagában érték, de érték a tudás, az információ. Érték a kapcsolat, a család, a boldogság, és a szerelem. Érték lehet egy jó buli, vagy egy finom bor. Másoknak érték a pénz, a jó kocsi, a szilikonmell. Szerintem nem azzal teremtünk értéket, ha pénzt szerzünk. De ha valami számunkra értékeset teszünk, és az más számára is értéket képvisel, akkor abból pénzt is fogunk tudni teremteni. Csináld azt amit szeretsz, ha szereted akkor abban jó leszel, és akkor azt mások is értékelni fogják.

A legnagyobb érték, hogy jól érezzük magunkat. Azt, hogy ezt ki milyen úton éri el az egészen addig nem fontos, amíg ezzel másokat nem bánt meg, nem akadályoz, vagy zavar. Maga az út a fontos. Az, hogy szeressük azt az utat amin járunk. 

A címben szereplő válság szóra a mostanában divatos használaton kívül azért is gondoltam, mert éreztetni szeretném a különböző értékek együtt élésének nehézségeit. Különböző kultúrák, országok, vallások, népcsoportok, földrajzi adottságok, mind eltérő értékrendszereket alkottak. Más lehet az érték egy vidéki bácsinak, és más egy Z generációs városi fiatalnak. Más lehet egy muzulmán vallású szaúdinak, és más egy tokiói japánnak. Ezt a sort sokáig lehetne folytatni. Ugyanakkor nem hiszem, hogy lehetetlen feladat ennyi különböző tényezőnek boldogan együtt élnie, mivel a célok azonosak. Emberként önzőek vagyunk, legmélyebben belül mindannyian boldogok szeretnénk lenni. Csak más és más tesz minket boldoggá. Szerintem ha megismerjük mások értékeit, elfogadjuk és megértjük, és szabadon át is vesszük belőlük azokat amelyek boldogabbá tesznek minket, akkor jó úton haladunk.

Ez az első posztom. Úgy tűnik ehhez is elég érett lettem. De még éppen 30 előtt sikerült:)